Lapozzunk..........

HORVÁTH BUGNARIU IOAN

Andrásy Zoltán: Lendület - HORVÁTH LÁSZLÓ FELVÉTELEI
Andrásy Zoltán: Lendület - HORVÁTH LÁSZLÓ FELVÉTELEI
Kolozsváron, a Györgyfalvi út 95. szám alatt laktak a szüleim, amikor 1945. április 26-án a világra jöttem. Ott nőttem fel, és harmincéves koromig ott is laktam. Udvarunkat négy szilvafa, egy körtefa, egy almafa és egy gyönyörű meggyfa szegélyezte.


Anyám magyar volt, apám román. Két nagyobb testvéremet magyar iskolában taníttatták. Nem ment. Engem románba adtak.

Olvasni magyarul hatodikos koromban, önszorgalomból, a meggyfánkon tanultam. Gárdonyi Géza Egri csillagok-ját párhuzamosan, románul és magyarul olvastam. Verne Gyulát pedig jó ideig magyar írónak tartottam. Majd következett a többi: a Zabhegyező és a Nézz vissza haraggal magyar fordításban került a kezembe.

És kezdtem a világot másképp látni...

Tizenkettedikes diákként az osztályfőnökömtől azt a feladatot kaptam, hogy kedvenc tanáromról írjak. Egy álló hétig kínlódtam. És eljött a szombat. Oszi óra. „Spune Gioni” – én pedig felálltam, szembenéztem az osztályfőnöknőmmel, és kamaszos gőggel a szemébe vágtam: Nekem nincsen kedvenc tanárom! Punktum!

Andrásy Zoltán: Nosztalgia

Valahogy aztán mégis sikerült leérettségiznem.

A Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet Grafika Szakára a felvételin elsőnek jutottam be.

Az első három év azonban nem volt éppen Félix fürdő.

Komoly, érdeklődő, szorgalmas diák voltam. Valami azért mégis nagyon zavart az egyetemi oktatásban. De csak évekkel később, az egyetem befejezése után jöttem rá, hol volt a baj. Szófogadó diákként tanáraim javarésze saját nézeteit, elképzeléseit, egyéni modelljét próbálta rám, ránk testálni. Egyszerű pedagógiai módszer, könnyen kivitelezhető: egyfajta betegség, egyfajta kezelés, egyfajta orvosság. Hat évi egyetemi tanulmány után sikertelen másolata lehettél a tanárodnak.

Ötödéves korunkra a „huszárkapitány” kezére jutottunk: félelmetes tanszékvezetőnk, Andrásy Zoltán professzor következett. Addig még nem volt vele óránk, nem tudhattuk, hogy mi történik az ötöd- és hatodév bezárt ajtaja mögött. Furdalt a kíváncsiság. Féltünk, hogy „gyilkolja” a diákokat, hiszen „huszárkapitányként” neki ez nem lett volna nehéz. Kopasz feje (amikor ez nem volt divat), hideg világoskék szeme, egyenes tartása, katonás járása, szűkszavúan szigorú, határozott beszéde belénk fagyasztotta a vért.

Rettegve vártuk az első találkozást. Nyílt az ajtó, határozott, kemény léptekkel bejött, köszönt, és a modern művészetről kezdett beszélni. Akkor, amikor a román sajtóban Brâncuşi dekadens művészként és hazaárulóként szerepelt.

Andrásy Zoltán: Gyermekkorom városa

További találkozásaink tematikája és hangneme is hasonló volt: előadásai egyetemes kultúráról, hagyományokról, olvasmányokról szóltak. Folyamatosan rávezetett bennünket arra, hogy a művészet nem csupán dekoratív vagy technikai ügy, hanem felelős értelmiségi aktus. Nem csak egyszerűen a színek összhangjáról szól, hanem az érzelmek tolmácsolásáról, a gesztusok erejéről. S a híres mesterek példái nála mindig kéznél voltak.

Soha nem rajzolt bele vázlatainkba, és soha nem javított. A tematikának megfelelően azonban mindig valóságos kulturális disszertációt tartott mindannyiunknak. Ültünk, és hallgattuk. És lassacskán megtanított saját lábunkon állni. Önismeretre nevelt és önbizalmat oltott belénk. Egy adott pillanatban már a lapockáim is fájtak: szárnyaim nőttek, a lábam is alig érte a földet. Álmomban repültem.

És előkerült a „kedvenc tanárom”. 45 év után meg tudtam oldani az egykori osztályfőnöki feladatot: írni tudtam kedvenc tanáromról.

Most lapozzunk!

1970-ben végeztem, és tanársegédként a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika tanszékén marasztaltak. Kollégák lettünk: Andrásy Zoltán a legidősebb, én a legfiatalabb alkalmazott. Az együtt töltött néhány év alatt megtanultam, mit jelent a szigorúság, és mit jelent a barátság, s hogyan kapcsolódhat egyik a másikhoz. Az akadémiai méltóság, a bátran kiálló professzor felelős magatartása napi téma volt. Egy kellemetlen történetről beszélgetve elmondta: a közömbösségnek nincs mit keresnie az egyetemi körökben. Egy művész életének példája nem szabad, hogy alacsonyabb szintű legyen az életművénél.

Andrásy Zoltán: Tavasz

Lapozzunk.

A hatvanas évekkel kezdődően a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika tanszéke országos szinten a legerősebbnek bizonyult. Szabad gondolkodás, nyitottság, az absztrakt iránti befogadókészség jellemezte. Andrásy professzor modern pedagógiai meglátásai, kiegyensúlyozott, higgadt stílusa, széles látókörű tanítási programja utolérhetetlen lett.

Mint utódja, be kell vallanom, hogy huszonévnyi távolságban, a művészeti oktatásban sok minden megváltozott. A grafika tanszéken azonban néha még osztrák szél fúj (Andrásy hagyomány).

Lapozzunk.

Nyugalmazása után még közelebb kerültünk egymáshoz. Tisztáztuk, hogy huszár sem volt és kapitány sem. Sokat mesélt a háborús évekről, hosszan tartó fogságáról. Elmélázva, és a rá oly jellemző finom, intellektuális humorral. Magasröptű gondolatai a lét és a nemlét kérdéseit egyaránt érintették. Azt is mondhatnám: fentről látta a világot. Remélem, hogy most, onnan fentről, elégedetten bólogat.



Elhangzott: 2010. december 10-én, a Barabás Miklós Galériában, az Andrásy Zoltán centenáriumi kiállításon