Lászlóffy Csaba

– Chagall: Bűnbeesés (a mainzi Sankt Stephan-dóm üvegablaka
– Chagall: Bűnbeesés (a mainzi Sankt Stephan-dóm üvegablaka
A korán őszülő festő kinéz az utcára. A pályaudvarról egyenesen ebbe a szemközti kávéházba nyitott be. Gondolta, jobb lépésről lépésre hozzászokni újra Párizshoz. Ketten ülnek a régi sarokasztalnál. Rámosolyognak. Véletlen? Vagy várták. A nőt Lilliannak hívják, egy – a Paradicsomból való kiűzetés óta – örök kíváncsi, kotnyeles fehérszemély. Persze, hogy amerikai, ráadásul újságíró. Intellektuelfölénnyel magyaráz:


– Ez a spanyolországi kaland olyan volt számomra, mint önnek egykor az önkeresés. Ó, nem itt Párizsban, hanem még otthon az orosz dzsungelben – kacag fel csilingelő hangon. – Hová is való ön? – És zavarában megszorítja a Chagall cserzett kézfejét.

– Vityebszk – morogja kurtán a festő; elhúzza kezét, s közben megkísérel elsimítani egy gyűrődést az abroszon.

– A vityebszki házak a végtelen hóban! Most már emlékszem. Valamelyik katalógusában olvastam. Én viszont dögmeleget fogtam ki délen. Hosszú, poros utat tettem meg Valenciáig. Látszólag nyugalom volt, mikor megérkeztem, habár két fiúka a Nemzetközi Brigádtól figyelmeztetett, nehogy tetőablakos szobát vegyek ki a szállodában. Velem volt a dobozos vagdalt hús, amit Hemingway unszolására vittem magammal, szerencsémre. Mert Steven és Luigi, a két „brigádos”, egy barna bőrű spanyol vagy inkább mór kurtizán kíséretében elvittek vacsorázni egy füstös lebujba. A tulajdonos a meleg sörhöz sült szardíniát rakott elénk. Az olaj, amiben a halat kisütötték, avas volt, nem bírtam megenni; úgyhogy csak a sört nyalogattam. Éjjel aztán kénytelen voltam elővenni a vagdalt húst. A szobám ablakából egy cicust figyeltem, ő is éhes lehetett szegényke; a légiriadó azonban megzavarta a kedves intimitást. De hát egy Chagallnak fölösleges ezt ecsetelnem. Én régóta csodálója vagyok az ön képeinek… Máskülönben Picassót is beleszőttem a riportomba. Felidéztem egy képét. Ő a védő szellem, legalábbis így képzeltem el, aki a spanyol háztetők és kémények panorámája fölött őrködik...

„A Barcelona tetői! – töpreng magában kínosan Chagall. – Mintha a múltamban élnék csak igazán. Az emlékeimben. Az én életem tartozékai ők is: Guillaume, Max, Blaise. Pablo arcát, dühét, szarkazmusát ma is közel érzem magamhoz. És én Marc vagyok nekik ma is. Ha igaza van Freudnak, hogy a művészet egyfajta neurózis, akkor kritikusaim nem véletlenül sütötték ki rólam, hogy minden képességem a vízióimban keresendő... Ezek szerint a képességek ára valamiféle fogyatékosság volna?”

Azt mondták róla, hogy visszafojtja az ösztöneit. (Arról nem is beszélve, hogy az ösztönök elfojtásáért ki a felelős?! Csak az eredendő alkat; vagy amit magadba szívtál: a kultúra is!) Ez az amerikai nő, Lillian, nem amiatt álmélkodott-e az imént, hogy a mátkapárom vonzalmát „függőlegesen” ábrázoltam? Méghozzá a vőlegény csücsül arája vállán, s a lábát lógatva iszik... Kettős portré borospohárral.

– Ha jól tudom, a forradalmat Oroszországban élte át – mondja Lillian.

– Jól tudja. Ott nem áll meg ilyen könnyen az asztalon az üveg meg a pohár. Ma sem.

– Onnan hát a sok bucskázó virágcserép és a leforduló szamovár, még az aranysárga párizsi szobában is – jegyzi meg mérsékelt rokonszenvvel a balos beállítottságú Otto Simon.

– S az a sok röpködő vagy zuhanó rabbi? Az ön nagyapja rabbi volt? – érdeklődik Lillian.

Chagall nem válaszol. Mit mondhatna a kompozíció mentségére? Hogy az ő emlékei nem férnek bele semmilyen kompozícióba? Ezért vitte ki a falu utcájára a ravatalt. A kiterített halott arcát hat gyertya világítja meg, s a hegedűs a háztetőn ül. Egyik nagyapját a családi anekdota szerint hiába keresték a házban, végül a házfedélen találták meg, sárgarépát ropogtatott.

Hiába, mindenkin kitör a „rossz természet”, gondolja az ötven évéhez közeledő festő. Ajka akár a keserű narancs. Párizs sem a régi, mióta visszatértek ide a művészek. Kinézel az ablakon, és az Eiffel-torony mellett mit látsz? Egy ejtőernyős ereszkedik alá; s a kihalt utcán két halott fekszik. Hová sodorta társait a heves és őrült ifjúság?! Apollinairet a halálba. Cendrarst az óceánon túlra; végtelen csavargásai során a világ szíve után kutat. (Minduntalan visszakiáltoz bajtársainak, hogy: „én vagyok a legboldogabb férfi a világon! Mindenem megvan, amire sose vágytam”!) Előbb azonban még gránátszilánk zúzta be az Apollinaire fejét; ámde mielőtt depresszióba zuhant volna, „múzeumundor” vett erőt rajta, s a képtárak: a művészet temetői ellen lázítva indult honfi-büszkeséggel a csatatérre… Mire emlékszik vissza még Chagall? Egy vázlatfüzet tele könnyű párizsi nők arcával. („Sok kacat – rémület, felindultság sehol –, s te nem vagy régiségkereskedés!”) Most már érzi, hogy ami hátravan, még szörnyűbb lesz. Mit sem ér Braque száraz bölcsködése, hogy az érzék deformál, az értelem formál igazán! Tartsa meg magának az aforizmáját. Mohón vágyakozók a modernségre – ti mindenkoriak! – Baj van, amikor az elvek, az elméletek kitörlik az emberből az élményt.

A festészet olyan, mint a szerelem s az éhség.