KINCES ZOLTAN-HONLAPROL

Néhány versike a sokból

Kincses Zoltán:
Valaki csendben megérkezett

Elmúlt egy esztendő, s átadta helyét,
Csendben s lopva távozott,
Keserű mosollyal az ajtóban még megrázta fejét.
Nem szólt egy szót sem, mint kit titkos bűn nyomaszt,
Zsákjában elvitte magával a sok elfojtott panaszt.
A szeme sarkában összegyűlt sok nehéz redő,
A lelke hideg, gazdátlan, elhagyott temető.
Mire észbe kaptunk, őt már elnyelte a köd s a homály,
Kihívta őt a világ s sok ismeretlen táj.
A tűzhely tövében már az Újév pihent,
Nem sokkal vidámabb, mint aki nemrég kiment.
Fiatalabb ő, erősebb, duzzad benne sok szikrázó remény,
S a kandalló tüzében felgyúlt egy költemény.
Miközben a lángokra új fákat pakolt,
A szája sarkában megláttam egy mosolyt.
Mint aki tud valamit, de még nem árulja el,
A csendes somolyra sok táncoló láng felel.
Ő rám nézett, majd újra lehajolt,
Majd a lángok közé egy új rönköt pakolt.
Most már nem úgy ült, mint egy elhagyott ékezet,
Mint aki zordon időkben váratlan érkezett,
Hanem mint lángokból támadt elszánt akarat,
Ahogy egyik kezével szítja a parazsat.
A másikkal int felém, hogy mellé üljek én,
S egy aranyfény suhant át fátyolos szemén.
Nem szólt ő egy szót sem, csak lágyan átkarolt,
És akkor ott közöttünk mély béke honolt.
Ahogy vállamon éreztem megnyugtató kezét,
Mint a szendergő vulkán, ha felnyitja szemét,
Új hit éledt bennem, új erő és akarat,
Még most sem találok rá igazán szavakat.
Ránéztem, s láttam, hogy ő más, mint elődje volt,
Fáradt tagjaimba egy szempillantás alatt új erőt csiholt.
Melegség járt át, s valami mély szeretet,
S láttam felgyulladni sok apró tüzeket,
Melyek egymásra találnak, felszökő lángokat,
Lendülő kezeket, s nevető arcokat,
Békét, boldogságot, bársonyos tavaszt,
Táncoló lányokat, mely ajkamra dalt fakaszt.
Ő volt az, az Újév, ki elhozta ezt nekem,
Miközben a tűz mellett megfogta kezem.
Tudtam, valaki csendben megérkezett,
Ki fel tud támasztani országot, nemzetet,
Ki felolvasztja bennünk a kínt, mely ráfagyott,
Ki a régi földbe ültet majd nevetve új magot.
Szívem kigyúlt, valaki megérkezett,
S halkan dúdolni kezdtem egy új éneket.
Szeghalom, 2009. január 1.


Kerecseny, Karácsony

Ilyenkor, télidőn, napforduló táján,
Egy csillag megpihen fenn a sólyom szárnyán.
Mind ezt ünnepelték rég a szkíta vének,
A turulmadárról szólt a táltos ének.
Kerecseny, Karácsony zengték fel az ifjak,
S csendben lepihentek mind a harcos íjak.

Két évezred óta másról szól a fáma,
Fénnyel elérkezett a Szeretet Királya,
Betlehemi csillag mutatta az útját,
Glória övezte töviskoronáját.
Karácsony, Kerecseny zengjük mind azóta,
Turulról s Jézusról szól a dicső nóta.

Keresztény királyok jöttek sorról sorra,
Hun Attila vére, s Álmos minden sarja.
Krisztusban vették fel mind a keresztséget,
S Isten mezejére terelték a népet.
Karácsony, Kerecseny énekeljük együtt,
Kettős lett a hitük, s kettős a keresztjük.

Sok víz folyt azóta át a Duna medrén,
Egy egész nemzetség függ mások keresztjén.
Turult a fészkéről messze elzavarták,
S istentelenségük a nyakunkba varrták.
Karácsony, Kerecseny, Krisztus és a sólyom,
Nehéz szívvel kell most tirólatok szólnom.

Kerecseny a turul, s Jézus a Karácsony,
Hitetlenség ül most fenn a fenyőágon,
Könnyezik a gyertya, nem ragyog a csillag,
Hamis torkú hangok hamis szókat szólnak.
Kerecseny, Karácsony, hozzánk vissza gyertek,
Hogy újra virágozzanak fel szívünkben a kertek.

De messze fenn az égen egy új szikra lobban,
Új tüzek ébrednek sok hideg sarokban,
Összeül a család, felgyúlnak a gyertyák,
Bár szegény az asztal, de szeretetből rakják.
Karácsony, Kerecseny, Kerecseny, Karácsony,
Krisztus fénye lobban fenn a fenyőágon.

Kincses Zoltán
Szeghalom, 2008. december 22.

Honfoglalás

Mikor az ősi vér a vérrel összeforrt,
Fejük fölött akkor egy sólyom felrikolt,
S reá százan s ezren ekképp kiáltanak,
A hazatérésre végre eljött a pillanat.
Várnak majd folyók, s vár a hegytető,
Hetedhét ország és végtelen mező.
Hol a fák között millió dalt susog a szél,
S hol a rónaság tüzes álmokról mesél.
Egyszerre indul meg Ménrót minden fia,
A gerinc mögött az már ott Hunnia.
A ló lába megcsúszik, de nem téveszt irányt,
Indul megkeresni Attila királyt.
Turul nemzetsége hazafelé siet,
Nyaktörő szirteken megy a hosszú menet.
Átvágnak mély völgyön s meredélyeken,
Csörgő patakon és zengő bérceken,
S les rájuk az úton számtalan veszély,
De kitart a bátorság, s kitart a szenvedély.
Nem lassít a láb, s nem áll meg a sereg,
Megmásszák mindnyájan az utolsó hegyet.
A csúcsról letekint a nép és a hős vezér,
Szemükből könny csorog, de senki nem beszél.
Gyermeke kezét némán szorítja egy anya,
Mindkettő tudja, hogy lesz már otthona.
A porban térdre hull egy apóka, ősz öreg,
Megifjult szívében most újra fiatal gyerek.
Rég megtért őseit látja vágtatni ott alant,
Felréved benne számtalan elmesélt kaland.
Mit a tüzek fényénél nagyatyja elmondott neki,
És amiről beszélt a táltosok varázsos éneki.
Gyermekem, térj haza, lelked szabad csak ott lehet,
Hol Ménrót két fia egykor szarvast kergetett,
Hol avar, hun, székely és számtalan magyar
Évezredek óta csak egy dolgot akar.
Békében élni ott, és nemzeni ifjakat,
Ha ezt megkapja, nem feszít íjakat.
Hiszen nem szorítja őket a Kárpátok gyűrűje,
Mert megfér ott mindenki, kinek együtt dobog szive.
Nem akar magának az rabszolgát s gyarmatot,
Ki ajakán érezte a bihari harmatot,
Ki az Alföldön érezte a kenyér zamatát,
Ki látta hömpölyögni már a szőke Tiszát.
Ki átkelt gyalogszerrel a Balaton jegén,
S aki átvágott holdfényben a Hanság vizén.
Az ősz öreg felkelt, de csillogott szeme,
És markolta a földet, mit felemelt keze.
Ebben fog pihenni, és aludni nemsoká,
Innen ő nem megy már, nem megy már sehová.
Szétnézett merengve, nézte a nemzetet,
A vezért, a véneket s a sok játszó gyermeket,
E sok pajkos fiú és huncut szemű leány,
Erős nemzetté lesz, s a sorsa sem talány.
Ezredévekig fog élni majd e földeken,
Talán túl mindenen, túl az emberi életen.
Magyar föld volt mindig, és magyar is marad,
Míg a fényes Nap keletről nyugatra halad.

Kincses Zoltán


Húsvét előtt

Boldogtalan ember, egy percre állítsd meg utad,
Fékezd tekinteted, mely messze távolba kutat,
Lassítsd le lépteid, és tárd ki kebledet,
És ölelj meg mindenkit, ki biztosan szeret,
Majd lépj tovább egy aprót, csupán egy rövidet,
S zárd szívedbe akkor minden ellenségedet.
Lehetsz te akár bűnös vagy bűntelen,
Rád is kisugárzik az isteni kegyelem,
Mert egykor egy férfi - a nevét ismered -,
Ezredévek előtt éretted szenvedett.
Felvitte keresztjét a hosszú Golgotán,
Könnyes szemekkel a világ hajnalán.
Megmászta mint Sziszüphosz a maga hegyét,
Míg a száraz fa feltörte kérges tenyerét,
A hátán csíkokban az ostornak nyoma,
Jelezve, hogy az ember olykor mily ostoba.
A fejébe nyomtak tövisből koronát,
S szögekkel verték át reszketeg corpusát.
Csak a tekintete maradt tiszta és gondtalan,
Mert tudta, a rá kimért sorsnak itt és most vége van.
Megtette azt, amit tenni csak lehetett,
Szívéből ezer helyt gyúlt lángra szeretet,
Mint megannyi pásztortűz mélysötét éjszakán,
Apró fények égnek mindenhol nyomdokán.
Most rajtunk a sor, hogy kövessük lépteit,
Csökkentsük a világ felsebzett kínjait.
Mert bizony van dolgunk millió s számtalan,
Míg felénk nyújtja kezét ezernyi hontalan,
Míg az utcákon éhezik anya és gyermeke,
S míg felsebzi a földet az önzés fegyvere.
Boldogtalan ember, egy percre állítsd meg utad,
Ne legyen benned többé már indulat.
Tárd ki kebledet, és lassítsd lépteid,
Gyarapítsd már te is a szeretet híveit.
Húsvét előtt hallgasd, mert itt az üzenet:
Szeresd felebarátodat, s majd a világ is szeret.

Kincses Zoltán

Karácsony

Már elfeledtük, miért sós a tenger,
Már elfeledtük, mit is ér az ember,
Már elfeledtük, e földön miért vagyunk,
Hogy egymásért élünk és egymásért halunk.
Ekkor a sötétből egy csillag érkezett,
És egy jászol tövében felsírt a Szeretet.

Már nem tudtuk, a világnak mivel tartozunk,
Már nem tudtuk, kinek mit s miért adunk,
Már nem tudtuk, az élet mit sem ér,
Ha összetört szívünk többé nem remél.
Ekkor a sötétből egy csillag érkezett,
És egy jászol tövében felsírt a Szeretet.

Még nem tudtuk, a megbocsátás erő, a harc gyengeség,
Még nem tudtuk, mit sem ér a kevély büszkeség,
Még nem tudtuk, hogy az élet csodaszép,
Mikor megfoghatjuk egymásnak kezét.
Ekkor a sötétből egy csillag érkezett,
És egy jászol tövében felsírt a Szeretet.

Kincses Zoltán

Töviskirály

Az égen egymással harcolnak sötét fellegek,
Most ébredtem rá, hogy egyszer én is elmegyek,
Csak az tudhatja mindezt, ki hosszú úton jár,
Hogy nem hagytál magunkra, te Töviskirály.

Homlokodba köptek véres permetet,
Olyanok, kiket mindig csak gyűlölet vezet,
S te mosolyogva tűrted, mit fröcsög a száj,
Mert nem hagytál magunkra, te Töviskirály.

Harminc ezüstért falták húsod, s drága véred,
Ki szöget vert beléd, azzal lett testvéred,
Megbocsátni kell, s szeretni muszáj,
Mert nem hagytál magunkra, te Töviskirály.

Mikor szomjúhoztam, nekem inni adtál,
Betegágyam felett óvó szemmel álltál,
S mikor támad köztünk számtalan viszály,
Te nem hagytál el minket, te Töviskirály.

Sarus lábad alatt már homok nem ropog,
Elhagytad érettünk e küzdőcsarnokot,
Hajónk szabadon száguldhat, mint féktelen sirály,
Mert nem hagytál el minket, te Töviskirály.

És ha egyszer majd, tényleg elmegyek,
Tévelygő lábam majd tehozzád vezet,
Te akkor mosolyogsz, s azt mondod: Állj!
Utad véget ért, mert itt a Töviskirály.

Kincses Zoltán

Nőnapra

Mint egy virággal telehintett ezerszín mező,
Oly csoda egyenkint minden egyes nő.
Van köztük rózsa, jázmin és liliom,
Viola, kökörcsin s bimbó a cédruson.
Gyönyörű mindenik, mit ember szeme lát,
Csak győzd megtalálni a fű közt az ibolyát.
Mert keresni érdemes, mivel ha rálelsz legott,
Meglátsz a szemében gyúlni egy csillagot.
Az a csillag vezet majd egy életen át,
Mint ahogy eddig is minden ember fiát.
Legyen a nő gyermek, anya vagy nagymama,
Az ő szíve mindig a szeretet hona.
Ezért köszöntelek fel most én is tégedet,
Kívánva neked boldog és szép életet,
Mert szeretném köszönni éltem minden nyarát,
Hűs telét, őszét és virágzó tavaszát,
Melyet beragyogva adtál örömet,
Mosolyt, barátságot, simogató kezet,
Kacagást, szerelmet s anyai ölelést,
Nekem és másoknak, mi cseppet sem kevés.
Nők, világ csodái, mit mondjak rólatok?
Inkább kívánok szép napot és még szebb holnapot.